Bemutatkozik Martina Fuchs, a Budapesti Német Iskola új igazgatója
Martina Fuchs immár 29 éve dolgozik az oktatásban, ebből 16 éven át sikeresen vezette a sindelfingeni Unterrieden Gimnáziumot. Korábban többek között a tanárképzésben, szaktanácsadóként, valamint a Stuttgarti Kormányhivatal tanfelügyeletén is dolgozott. 2019 és 2023 között emellett a sindelfingeni gimnáziumok vezető igazgatói feladatait is ellátta. Fő szakterületei az iskola-, oktatás- és humánerőforrás-fejlesztés, a korszerű iskolavezetés, valamint az iskolák digitalizációja és nemzetközi kapcsolatainak erősítése. Irányítása alatt a gimnázium többek között MINT-iskola, „Digitális Iskola – Jó gyakorlat” és Európa-iskola minősítést kapott. Sokéves vezetői tapasztalatát, pedagógiai elhivatottságát és az innovatív iskolafejlesztés iránti lelkesedését most a Budapesti Német Iskolában szeretné kamatoztatni.
DSB: Már hallottam nem mindennapi hobbijáról. Hogyan kezdett el barkácsolni és felújítással foglalkozni?
MF: Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a családom mindig saját házban élt. Egy ház körül pedig folyton akad tennivaló. Mivel a férjemnek egyáltalán nincs érzéke a barkácsoláshoz, egy idő után magam láttam munkához, mert már nem bírtam nézni az elvégzésre váró feladatokat. Eleinte kisebb dolgokkal kezdtem, és rájöttem, hogy egész jól megy. Aztán egyre nagyobb projektekbe fogtam. Egy idő után már az volt a kérdés: „Tulajdonképpen nincs is szükségünk szakemberre. Le tudnád rakni itt a csempét?” Megcsináltam – és működött. Ezután felújítottam egy fürdőszobát, beépítettem egy zuhanyzót, végül pedig az első ablakokat is beszereltem. Az elsőknél még a férjem segítségére is szükségem volt, mert nagyon nehezek voltak. Közben azonban gyakran rosszkedvű volt, ezért egy idő után azt mondtam neki: „Inkább ne gyere, majd megcsinálom én.”
Később vettünk Franciaországban egy hegyoldalban álló nyaralót, ahol még szinte mindent az alapoktól kellett megcsinálni. Mivel geográfus vagyok, utánanéztem a különböző rézsűmegtámasztási technikáknak, és statikai megoldásokat kerestem a csúszó hegyoldal stabilizálására. Mintegy 1000 köbméternyi földet biztosítottunk vasbeton támfalakkal és betonacéllal. Akkor érem el a határaimat, amikor nagyon nehéz terheket kell megemelnem. Körülbelül 40 kilogrammig még nincs gond. A legutóbbi projektemhez ezért egy elektromos kötélfelvonót építettem a 46 méter hosszú franciaországi hegyoldalunkon, amely minden építőanyagot levisz a lejtő aljára.
|
„Az egyik építési projektem 2026 húsvétján Franciaországban: betonacéllal megerősített támfal.” |
„Egy 46 méter hosszú, elektromos meghajtású teherfelvonó építése Franciaországban.”
|
DSB: Hogyan sajátítja el mindezt? Néz például videókat az interneten, vagy van valaki, akivel meg tudja beszélni a szakmai kérdéseket?
MF: Többnyire először a szakmai alapoknak nézek utána; a hegyoldal esetében például az anyagok tulajdonságainak. Néha videókat is megnézek. Sokszor azonban magam sem tudom pontosan megmagyarázni, miért működik: megnézek valamit, és utána egyszerűen meg tudom csinálni. Gépeket is képes vagyok megjavítani anélkül, hogy előtte pontosan tudnám, hogyan hívják az adott alkatrészt. Nemrég például megjavítottam a szárítógépemet, miután megláttam, mennyibe kerülne a szerviz. Inkább magam szereltem be az ékszíjakat.
Időközben egy teljesen felszerelt profi műhelyt rendeztem be magamnak. Nehéz szívvel hagyom hátra. Eredetileg csak egy omladozó fészer volt, amelyet teljes egészében felújítottam – a tetőtől a falakon át az ablakokig. Most pedig, hogy végre minden elkészül, elköltözöm. (nevet) A műhelyemben egyébként egy nagyon komoly hangrendszer is van.
DSB: Milyen zenét hallgat?
MF: Nagyon sokféle zenét hallgatok. Szeretem a klasszikus zenét, de a folkot és olykor a népzenét is. Az utóbbi időben sok brazil fadót hallgattam, és még magyar zenéket is felfedeztem. Érdekes, hogy az énekben felismert néhány szóból egyre többet megértek. Ez is egyfajta találkozás a nyelvvel, a zenével és a kultúrával. Emellett imádom a punkot, a punkrockot és a heavy metalt. Volt olyan időszak is, amikor orosz punkot hallgattam – az azért elég vad volt.
DSB: Hogyan talál rá ilyen szokatlan zenei irányzatokra?
MF: Nem hallgatok mainstream zenét; a slágerlistákat unalmasnak tartom. Persze időnként ott is akad egy-egy jó dal, de két meghallgatás után általában már elég is belőle. Ha viszont a műhelyben heavy metalt, punkrockot vagy speed metalt hallgatok, abban van egyfajta energia, ami nagyon tetszik. Alapvetően mindent szeretek, ami egy kicsit eltér a megszokottól.
A rendhagyó egyéniségű diákokat és a kihívást jelentő embereket is kedvelem. Sok mindent szeretek, csak az unalmat nem, és örülök az élet meglepetéseinek – remélhetőleg a kellemeseknek. (nevet) Alapvetően nem vagyok türelmetlen, és ha kell, nagyon türelmes tudok lenni. De mindig haladni szeretnék; ha egy helyben toporgunk, nyugtalanná válok.
A diákoknál is izgalmasnak találom, amikor valaki nehéz vagy „másfajta” viselkedésével kihívás elé állít,
mert ilyenkor gyorsan kell reagálnom. A csendes, alkalmazkodó diákoknál viszont nekem kell kezdeményeznem és motiválnom – ezt néha nehezebbnek érzem.
DSB: Ez azt jelenti, hogy a nehezebb helyzetekhez is nyitottan közelít?
MF:
Szeretem, ha van mit tenni.
Természetesen egy helyzet rossz irányt is vehet, és kellemetlenné válhat. Ha személyessé válik, vagy valaki sérül, az nagyon súlyos. Ha azonban „csupán” viselkedési kérdésről van szó – például egy diák szemtelenül válaszol –, vagy ismét meg kell találni az utat a szülőkhöz, akkor ezeket a kihívásokat szívesen vállalom. Azok a váratlan helyzetek vonzanak, amelyek másfajta megoldást igényelnek – éppen ez a különleges, ez az emberekkel végzett munka valódi kihívása.
Természetesen a könnyen kezelhető diákokra is szükségünk van, és mindegyikükért hálás vagyok. De különösen érdekelnek azok, akiket kirekesztenek, vagy akiket senki sem kedvel, mert náluk alaposan meg kell nézni, mi rejlik a viselkedésük mögött. Ezeket az izgalmas személyiségeket szeretném megérteni és megfejteni. Ez kivezet a megszokott hétköznapokból. Éppen ezért a különleges embereket rendkívül érdekesnek tartom.
DSB: Hosszú ideig volt iskolaigazgató Sindelfingenben, és ezek alatt az évek alatt bizonyára sok minden történt. Van olyan konkrét eset, amelyre a mai napig emlékszik, mert különösen mélyen érintette?
MF: Nagyon sok ilyen van. Egész szakmai pályafutásom során – már tanárként is – meg kellett élnem diákok és kollégák elvesztését, ugyanakkor a tantestület tagjainak gyermekeit is együtt köszönthettük.
Egy iskolai közösség az örömben és a bánatban egyaránt osztozik.
A diákokkal kapcsolatban is nagyon sokféle szép, ugyanakkor megterhelő helyzet adódik, amely mélyen megérinti és hosszú ideig elkíséri az embert. Volt, hogy egy gyermek elszökött otthonról, máskor egy eltűnt gyermeket kellett keresni; előfordult öngyilkossággal vagy ámokfutással való fenyegetés, és olyan is, hogy egy gyermek lelkileg összeomlott. Nehéz szülőkkel is találkoztam, akik például fizikailag megfenyegettek. Többször kellett már együttműködnöm a rendőrséggel, hogy megvédjem magam a kívülről érkező támadásoktól.
Másfelől csodálatos élmények is érnek: olyan szülők, akikkel soha nem találkoztam személyesen, egyszer csak virágcsokrot küldenek, hogy köszönetet mondjanak. Sokszor nem is tudatosul bennem, hogy az adott pillanatban valami különlegeset tettem a gyermekükért, mert számomra csupán egy apró gesztus volt. A szülőknek azonban nagyon sokat jelentett. Ez nagyon szép és meglepő érzés. Ugyanilyen értékesek azok a nagyszerű beszélgetések, amelyek során közel kerülök valakihez, és szoros kapcsolat alakul ki közöttünk. Vagy amikor végigsétálok az iskolaudvaron, és egy egész osztály kiáltja: „Jó napot, Fuchs asszony!” Ezt is egyszerűen csodálatosnak találom.
DSB: Ennyi idő után valószínűleg nagyon nehéz volt a búcsú, igaz?
MF: A búcsúnak különböző szakaszai vannak. Természetesen hiányozni fog néhány ember, különösen néhány szívemhez közel álló kolléga. Attól kezdve, hogy jelentkeztem a külföldi német iskolai szolgálatra, majd biztossá vált, hogy elfogadom az állást, volt időm fokozatosan elszakadni. Mindennek megvan a maga ideje. Ezeket az embereket a magánéletemben nem veszítem el; kapcsolatban maradunk, és végül is nem költözöm a világ végére. Ma már kiváló technikai lehetőségek vannak arra, hogy egyszerűen, videón keresztül beszélhessünk egymással.
A diákok esetében ez természetesen nehezebb. Több évfolyamot kísértem el az érettségiig, ugyanakkor ahhoz is hozzászoktam, hogy elhagyják az iskolát, majd később visszatérnek. Néha egyszer csak ott állnak előttem egykori diákok, akik időközben például mérnökök lettek, és már a saját gyermeküket fogják kézen. Ez megható, ugyanakkor bizonyos értelemben hozzátartozik az iskolai élethez.
Nehéz lesz, hogy a gyermekeim Németországban maradnak.
Már nincs szükségük rám, jól boldogulnak, valóban felnőttek, és a saját útjukat járják. Négy gyermekem van, akik anyaként időnként alaposan fel is bosszantottak, és az idegeimre mentek. De az is szörnyű érzés, ha nincsenek a közelemben. Ennek ellenére ez a lépés helyes.
Idős szüleimet sem könnyű hátrahagynom. Édesapám már 89 éves, édesanyám 85 körül jár, de mindketten még jó erőben vannak. Természetesen gyakrabban fogom keresni őket, hogy megtudjam, hogyan vannak. Ráadásul a négy gyermekem is ott van a közelükben – ők jelentik úgymond a gyorsreagálású egységet.
 |
 |
| „Nagy búcsúünnepségünk Stuttgartban a barátainknak és családunknak.” | |
DSB: Mivel foglalkozik majd Budapesten a férje, aki elkísérte ide?
MF: Van egy hobbija, amely nagyon leköti: érdekli a Warhammer és a fantasy világa, emellett sok történelmi könyvet olvas. A társasjátékokat is nagyon szereti, és időközben a napenergia és a hőszivattyúk igazi szakértőjévé vált. Talán bekapcsolódik majd valamelyest a délutáni foglalkozásokba és a német nyelvi fejlesztésbe is. Úgy gondolom, ebből mindenki profitálhatna.
Nagyon meglepett, hogy vállalta ezt, mert Sindelfingenben szinte soha nem lehetett látni az iskolában. Valójában jóval kalandvágyóbb vagyok a férjemnél. Az, hogy most mégis velem tart és mindenben támogat, egyáltalán nem jellemző rá. Tetszik neki Budapest, és jól érzi magát itt. Ez nagyon sokat jelent számomra.
DSB: Mit gondol, minek köszönhető ez?
MF: Úgy vélem, a közvélemény hajlamos alábecsülni Magyarországot. Személyes kötődésem miatt én mindig kissé másképp tekintettem az országra. Dél-tiroli gyökerekkel rendelkező férjem viszont most járt itt először. Nem ismerte Magyarországot, és bizonyos értelemben fejest ugrott az ismeretlenbe. Most rendkívül kellemesen meglepte mindaz, amit itt tapasztal.
Magyarország emellett nagyon otthonos és élhető számunkra,
talán azért is, mert Németországban időközben már szinte az idősebb nemzedékhez tartozunk. Németország már nem az az ország, amelyet fiatalként és fiatal felnőttként megismertünk. Nagyon sokat változott, és ehhez nem mindig könnyű alkalmazkodnunk. Magyarországon viszont igazán jó helyen érezzük magunkat. Az utcák tiszták – még ha a hegyekben néhol valóban rossz állapotban vannak is –, alig látni graffitit vagy szétdobált szemetet, az emberek pedig rendkívül udvariasak és tisztelettudók. Nagy a nyugalom és a csend, amit otthon már alig tapasztalunk. Még hatalmas toronyházak mellett sétálva is meglepően csendes minden. Hallani lehet a madarak csicsergését. Emellett minden tágasabbnak és kevésbé zsúfoltnak hat, míg a német városok gyakran hihetetlenül nyüzsgőek.
DSB: Örülök, hogy ilyen pozitívak az első benyomásai. Hogyan boldogul a nyelvvel?
MF: Itt, az iskolában természetesen nagyon jól. Nagy könnyebbség, hogy gyakorlatilag nincs nyelvi akadály. Ez azonban nem jelenti azt, hogy már mindent értek. Egyes szavakat felismerem, de amikor beszélnek hozzám, még sokszor túl gyors a tempó. Ha például megállok egy ház előtt, és egy táblán az „író” szót látom, legalább tudom, hogy valaha egy író élt ott. Mindenképpen szeretném megtanulni a nyelvet.
DSB: Magyar gyökerei is vannak. Hányszor járt eddig Magyarországon?
MF: Most vagyok itt negyedszer. Hatéves koromban egy nagybátyámnál jártam Budapesten. Később meglátogattam a családomat Baranya vármegyében, Mohács környékén. Ezekről az utakról már csak néhány gyermekkori emlékem maradt. Akkor még állt a vasfüggöny.
Édesanyám német, édesapám pedig még beszél magyarul. Bár azt állítja, hogy nem különösebben jó a nyelvtudása, azért gond nélkül el tud beszélgetni magyarul. Családomat dunai svábként elűzték a szülőföldjéről, édesapám pedig hatévesen menekülni kényszerült. A magyar nyelvet tehát már kisgyermekként megtanulta. Nagymamám folyékonyan és nagyon szívesen beszélt magyarul.
DSB: Meglepődött az édesapja, amikor megtudta, hogy Magyarországra költözik?
MF: Igen is, meg nem is. Nagyon örült neki. Telefonon mondtam el: „Kaptam egy ajánlatot Budapestről.” Erre azt válaszolta: „Ez fantasztikus!” Édesapám számára nem csupán Magyarországról és a gyökerekhez való visszatérésről van szó. Azt is figyelemre méltónak tartja, hogy 57 évesen még egyszer gyökeresen megváltoztatom az életemet, és vállalom ezt a kihívást. Azt mondta, hogy ő az én koromban valószínűleg már nem merte volna megtenni ezt a lépést. Én viszont úgy gondoltam: éppen most jött el az ideje, hiszen korábban mindig családi kötelezettségeim voltak. Szakmailag is elérkezettnek láttam a pillanatot arra, hogy 16, ugyanabban az iskolában eltöltött év után új útra lépjek.
DSB: Új megbízatásával ismét egy nagy projektbe vágott bele. Milyen „építkezésbe” kezdene az iskolánkban?
MF: Itt inkább lebontanám a falakat, mintsem újakat emelnék. Ehhez azonban körültekintően kell eljárni. Bontáskor ügyelni kell arra, hogy a falak a megfelelő irányba dőljenek, és a lehulló kövek senkinek se okozzanak sérülést. Néha először vissza kell venni a tempóból, újra meg kell határozni az irányt, majd utána folytatni az építkezést.
Természetesen ebben az iskolában is akadnak fejlesztendő területek – ahogyan minden iskolában. Az alapok azonban itt már adottak. Mindaz, amit most továbbfejlesztünk, lényegében a fenntarthatóságot és a jövőre való felkészülést szolgálja. Képletesen fogalmazva: a földszint már elkészült, most pedig nekilátunk az első emeletnek. Közösen fogjuk eldönteni, hogyan építkezzünk tovább.
DSB: A tanárokkal folytatott intenzív beszélgetések után körvonalazódott már valami konkrétum, amelyet megoszthat velünk? Min szeretne változtatni?
MF: Ablakot nyitni, beengedni a friss levegőt, fellélegezni, újrakezdeni, több vidámságot vinni az iskolába és oldani a feszültséget. A tanításra kell összpontosítanunk: Mi fontos számunkra? Hogyan tanulhatunk hatékonyabban? Nem az a cél, hogy növeljük a tanórák számát vagy a követelmények nehézségét, hanem az, hogy úgy tanítsunk, hogy a megszerzett tudás tartósan megmaradjon. Sőt:
csökkentenünk kellene a diákokra nehezedő nyomást, szívből kommunikálnunk, és újra egy asztalhoz ültetnünk az embereket.
Első lépésként különösen fontos, hogy az egész iskolai közösséget tartsuk szem előtt.
Néhány változtatást viszonylag gyorsan meg lehet valósítani. Ilyen az empatikusabb légkör megteremtése és a közös iskolai ünnepségek szervezése. Gondolok például egy iskolai diszkóra – a diákoknak is joguk van jól érezni magukat az iskolában. Egyedülálló adottságokkal rendelkező iskolaudvarunk van, amelyben még rengeteg lehetőség rejlik; akár iskolakertet is kialakíthatnánk.
Rengeteg ötletem van, például az állatasszisztált pedagógia vagy egy iskolai kutya bevonása. Ezek kedvező hatásait kiváló kutatási eredmények támasztják alá. Véleményem szerint a diákönkormányzatot is meg kellene erősíteni, hogy több saját kezdeményezést indíthasson. A tanárokkal folytatott beszélgetéseim során már számos új projektről hallottam, amelyek az ötletgazdák fejében szinte teljesen készen állnak, így akár meg is lehetne valósítani őket. Gombócz úrral is beszéltem; a sport munkaközösség szintén készen áll.
A sport területén Németországgal való együttműködést is el tudnék képzelni.
DSB: Ennek a DSB sportolói bizonyára nagyon örülnek majd. Ön is sportol?
MF: Az elmúlt három hónapban sajnos háttérbe szorult a sport, mert alig jutott rá időm. Egyébként rendszeresen futok. Mielőtt például márciusban Budapestre jöttem, még spontán lefutottam 16 kilométert. Többnyire futópadon edzek, mert pontosan szeretném látni a részidőimet. Most újra nekilátok majd. Korábban versenyszerűen atletizáltam, ezért nálam mindig ott van a stopperóra – pusztán „just for fun” nem tudok futni.
Bruno kutyánkat is magunkkal hoztuk, így vele is sokat sétálunk és kirándulunk.
DSB: Visszatérve az iskolai hétköznapokhoz: melyik tulajdonsága segíti leginkább a személyes találkozások során?
MF: Erős az érzelmi intelligenciám. Gyorsan átlátom, merre tart egy beszélgetés, és milyen dinamika működik a résztvevők között. Ennek köszönhetően sok helyzet tisztázásához hozzá tudok járulni, és segíthetek elhárítani a problémákat. A struktúrákat és az összefüggéseket is azonnal felismerem. További erősségem a memóriám. Nem különösebben szeretek jegyzetelni, ezért hozzászoktam ahhoz, hogy nagyon pontosan megjegyezzem a dolgokat.
DSB: Végezetül: mit kíván az iskolai közösségünktől?
MF: Összességében azt szeretném, hogy nyitottan és tisztelettel forduljunk egymás felé. Nem szeretem, ha valaki mások háta mögött beszél. Ilyenkor közvetlenül megszólítom az érintettet, és azt mondom: „Inkább mondja el rögtön nekem.”
A diákoktól azt szeretném, hogy mindenkivel tisztelettel, nyitottan és őszintén bánjanak, és hozzám is bátran forduljanak. A szülőktől konstruktív együttműködést várok: ne csak elvárásokat fogalmazzanak meg, hanem maguk is járuljanak hozzá a közös munkához, és közben azt is mérlegeljék, mi valósítható meg, és mi nem. Ehhez hozzátartozik, hogy felismerjük mind a részvételi lehetőségek, mind pedig saját kívánságaink határait. Mindenekelőtt azonban bizalmat szeretnék.
(Az interjút Hildebrand Dorothea készítette 2026. június 9-én.)
